Hello Nagyi (novella)
"Szia Nagymama, szerettem volna újra kapcsolatba lépni veled. Hogy vagy?"
"Ugyanúgy, mint mindig. És te, Grete?"
"Jól."
"Hogy érted, hogy jól? Olyan viccesen beszélsz."
"Nem igazán jól. Igazából az ördög van velem."
"Én is ezt gondoltam. Gyerünk, mondd el!"
És így Grete Hansen kiadta magából minden bánatát. Végül már nem próbálta elfojtani a könnyeit.
Néha kicsit tovább kellett beszélnie, hogy a nagymamája jobban megértse. Grete négyéves kora óta, a szülei balesete után a nagyszülei lettek a támasza, menedéke és vigasza. A nagyapja tíz évvel ezelőtt vesztette el a tüdőrákkal vívott harcát. Ezután már csak a nagymamája és ő voltak a családja.
"Inke tegnap is ott volt - mondta Grete.
"Még mindig ő a legjobb barátnőd?"
"Igen, és sajnos az egyetlen. Ő mesélt nekem Klausról. Hirtelen felbukkant az edzőtermében."
"Mit akart ott?"
"Valószínűleg tudni akarta, hogy megbocsátottam-e neki."
"Megbocsátottál?"
"Nem, persze, hogy nem! Az ilyesmit nem lehet megbocsátani."
"Még öt év után sem?"
"Még száz év után sem. Elszökött. Olyan sokáig jól éltünk együtt, mintha házasok lettünk volna. Aztán azt mondja nekem reggelinél, minden figyelmeztetés nélkül, hogy újra szerelmes lett, és hogy ez olyan neki, mint valami varázslatos véletlen, valami olcsó hülyeség."
"És te hogy reagáltál erre?"
"Nem hiszem, hogy tudni akarod. Valami olyasmi: 'Tűnj el, most azonnal, és soha többé ne mutatkozz a házamban! A porcelán sértetlen maradt, még mindig szükségem volt rá."
"És most? Még mindig azzal a másik nővel él?"
"Inke azt mondta, hogy már régóta szingli. Érdeklődött utánam, és azt mondta, mennyire megbánt mindent. Bármikor segítene, ha bajban lennék. Anélkül, hogy bármit is várt volna cserébe."
"Ez jól hangzik, nem igaz?"
"Te nem ismered Klaust. Mindig hátsó szándékkal mond ilyeneket. És most valószínűleg azt hiszi, hogy visszavásárolhat engem, csak letesz egy köteg bankjegyet a konyhaasztalra, és ott folytatjuk, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk."
"Ezt mondta, hogy ezt akarja?"
"Nem közvetlenül, de Inke úgy érezte, hogy még mindig szeret engem."
"Ez fontos neked?"
"Az ég szerelmére, nem! Amikor még együtt élt azzal a csajjal, ez még csak szóba sem került számára. És most hirtelen eszébe jutok, és teljesen szerelmes lett belém. Ez felbosszant."
"Én igazából azt hittem, hogy Klaus egész kedves - mondja a nagyi. "Mindig megnevettetett."
"Én is, de az már régen volt. Végeztem Klausszal. Ő az utolsó ember ezen a bolygón, akitől segítséget kérnék a szükség idején."
"Ezt megértem. Még mindig ott vagyok neked, hogy segítsek neked a szükség idején, gyermekem. És a szakmád."
"Épp ezt akartam mondani neked. Le vagyok égve."
"Ez nem lehet igaz, fiatal vagy, okos és sikeres. Mondd csak, miért vagy leégve?"
"Nos, fiatal vagyok, ez igaz. És ez a hátrányom ebben az üzletben. Webdesigner vagyok, afféle grafikus, aki az interneten dolgozik. Emlékszel rá?"
"Igen, emlékszem rá. És most gondjaid vannak?"
"A problémám valójában a korom. Új vagyok a szakmában, és csak akkor kapok munkát, ha egy megrendelő különösen olcsón akarja. Így aztán rendszeresen kihasználnak, és egyre kevésbé bírom a pénzemet."
A nagymama szerette volna tudni, hogy ez mindenkire igaz-e a szakmájában.
"Igen, mindenki, aki elkezdi, ezzel a problémával küzd. A piac ádáz verseny jellemzi. Akik már egy ideje a szakmában vannak, jól be vannak hálózva, és nem akarják megosztani a tortából a szeletüket senkivel. Évekbe telik, amíg kiépíted a saját hálózatodat. Nekem már nincs ennyi időm. Ma vesztettem el az utolsó ügyfelemet. Azt mondja, túl lassan dolgozom. Végeztem, végeztem és kész."
"Soha ne mondj ilyet, gyermekem. Megkaptad a gyönyörű házat, amit rád hagytam. Különben is, részvényeket vettem neked biztosítékként, most sokkal többet érnek, mint akkor. Bármikor beválthatom őket neked."
"Hagyd csak, nagyi, ez kedves tőled, de már eleget tettél értem. Ma elmentem a bankomba kölcsönért."
"Miért tennél ilyet? Mindent kamatmentesen adok neked, és még csak vissza sem kell fizetned. Nem értem, miért mentél a bankba."
"Már nem számít, elutasították a kölcsönt, és nem fogadják el a házat fedezetként."
"Hogy lehet ez? Egy ilyen nádfedeles ház egy ékszer. Még akkor is, ha már egy kicsit megöregedett."
"Kicsit megöregedett. Ez a banki tanácsadó még romos épületnek is nevezte. Hosszasan kioktatott. Műemlékvédelemről, bonyolult anyagszerkezetekről, drága építőipari cégekről, költséges anyagbeszerzésről. Már nem is figyeltem rá. A végén szomorúan megrázta a fejét."
"Ez rossz. De ne aggódj, gyermekem. Már későre jár. Most menj aludni, és holnap eladjuk a részvényeimet. Meg fogsz lepődni, hogy még sok is marad a végén."
"Köszönöm, nagymama, nagyon kedves vagy."
"Te is, drágám. Jó éjszakát!"
Amikor Grete egyedül maradt a hálószobájában, az ágyra vetette magát. Fájdalmát, magányát és mélységes kétségbeesését kiabálta ki a lelkéből. Minden reményét elvesztette.
Másnap reggel felhívta Klaust. Még mindig megvolt a száma, amit ismert, és legalább a hangja nem öregedett.
Úgy tűnt, örömmel fogadja a hívást, és azt javasolta, hogy kávézzanak együtt valahol a városban, lehetőleg ma délután.
A lány gondolkodás nélkül beleegyezett. Biztosan megőrült.
Klaus ki akart adni valamit a lelkéből.
"Nem bánom, hogy öt éve én gondozom a nagyszüleid sírját. De te nagyon szeretted a nagymamádat. Miért nem látogatod meg őt?"
"Utálom a sírokat, és inkább úgy emlékszem a nagymamára, ahogy én ismertem. Öt éve beszélgetek egy szellemmel, és mindig választ kapok a kérdéseimre."