Mi tart minket egészségesen?
Harald Renner
1994-ben a német GEO magazin reprezentatív felmérést tett közzé: "Mi tart meg minket egészségesen, mi károsítja az egészségünket? Hol vannak a veszélyek?" A kérdésekre adott válaszok többsége akkoriban meglepő volt, és a mai napig figyelemre méltó.
A felmérésben a lakosság választotta ki azokat a veszélyeket, amelyekről úgy gondolja, hogy károsíthatják az egészségünket. Ezeket csökkenő sorrendben sorolták fel: Mérgező hulladékok, azbeszt, erős gyógyszerek mellékhatásai, autók kipufogógázai, ivóvízszennyezés, AIDS és atomerőművek.
A tudomány és a technológia szakértői értékelték a kockázatokat, és értékelik ma is. Számukra a cigarettából származó kátrány- és nikotingőz jelenti a legnagyobb egészségügyi kockázatot 81 százalékban. 71 százalék szerint az emberek nem mozognak eleget. 58 százalék emlékezett arra, hogy az alkohol méreg. 42 százalékuk szerint a "zsír" és az elhízás sokkal veszélyesebbnek tűnik, mint az azbeszt, a mérgező hulladék vagy az atomenergia veszélyei.
Úgy tűnik, nehéz megegyezni az "egészségügyi kockázatokat" illetően. Legalább azt tudjuk, hogy mitől leszünk egészségesek?
Karin Felix segíthet megválaszolni a kérdést. Ő írta a "Fitness és egészség" című bestsellert réges-régen. Így olvasható az impresszumban:
"A könyv arra szeretné inspirálni a nőket, hogy tegyenek valamit önmagukért - az egészséges, szép testért, a derűért és az önbizalomért. A könyv arra akarja inspirálni őket, hogy aktív, nyugodt életet éljenek. Minden nő kiválaszthatja a lehetőségek sokaságából, hogy mit szeretne. Mert a mindenre kiterjedő jó önbecsülés nem kor vagy fittség kérdése". Ma ezt a nyelvet kell választanunk, hogy sok olvasót vonzzunk. Önbizalom, szórakozás, sokoldalú önértékelés - az ilyen fogalmak megragadják a korszellemet. Az egészség mint az életminőség központi eleme: ez az üzenet jól hangzik és egyértelmű. Nem hiba az egészséggel kapcsolatos kérdésekre ilyen módon válaszolni. A könyv és az élet pozitív megközelítése iránti alapvető helyeslésem mellett két elgondolkodtató kérdést szeretnék hozzátenni.
Az első kérdés: Az "egészséges, szép test" - kimeríti-e ez a felszínes egyenlet az egészségről alkotott fogalmunkat? Ez az, ami egészségesen tart bennünket?
Második kérdés: Nevezhetem-e a célomat "az egészséget magamnak"? Egészség csak nekem, a szeretett énemnek? Vagy álljak az Egészségügyi Világszervezet (WHO) humánusabb követelése mellé? "Egészséget mindenkinek"?
A WHO az egészség hét alapfeltételét sorolja fel:
1. stabil önértékelés
2. pozitív kapcsolat a saját testünkkel
3. barátság és társas kapcsolatok
4. ép környezet
5. értelmes munka és egészséges munkakörülmények
6. egészségügyi ismeretek és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés
7. élhető jelen és megalapozott remény egy élhető jövőre.
Mi fenyegeti ma az egészségünket, mi veszélyezteti testünket, elménket, lelkünket, mi nyomaszt minket?
Életünkben gyakran kell megbirkóznunk a túlstimulációval, a rohanással és nyugtalansággal, a dühvel és agresszióval, a mozgáshiánnyal és a zajjal, a tömeges közlekedéssel és a térbeli bezártsággal. Szeretjük magunkat a cselekvő szerepében látni, a technológia elsajátításában és az új médiumok használatában. De sokkal gyakrabban vagyunk a saját magunk által létrehozott apparátus alanyai. A teljesítménykényszer mindenütt jelen van. A diákok és a sportolók, a sofőrök és a szakemberek, az önfoglalkoztatók és a munkavállalók egyaránt a markában vannak. Még a szabadidőben, a nyaraláson és az élvezetekben is a stressz dominál, ami az erőnket és az idegeinket rángatja.
Hol kezdhetjük, ha a "túlterhelt ember szindrómájának" ellensúlyát akarjuk kiépíteni magunkban? Talán azzal, hogy megpróbáljuk stabilizálni önbecsülésünket. Siegrist professzor ír erről: "A jelenlegi ismeretek szerint a stabil önértékelés fontos előfeltétele annak, hogy jól kezeljük a stresszt, a konfliktusokat és az érzelmi feszültségeket. Ha a szociális környezet akadályozza az önértékelés kialakulását vagy stabilizálódását, az korlátozza a stresszel szembeni tűrőképességet. A krízisek ilyenkor a legteljesebben szabadjára engedik sokkoló erejüket, és nő a betegségre való hajlam."
Ellenintézkedéseket kell tennünk. Bevált és új relaxációs technikákkal ellensúlyozzuk a stresszt, a szorongást, a depressziót, és így erősítjük védekezőképességünket. Az ajánlatok bősége elsöprő. Aki elvesztette az áttekintést, az először azokra a programokra koncentrálhat, amelyek néhány éve egyre nagyobb érdeklődésre tartanak számot a pszichológusok és agykutatók körében. Két példát említek, amelyek a figyelem középpontjában állnak: a mindfulness tréning (MBSR) és az úgynevezett "kopogtatás" (EFT). Saját kellemes tapasztalataim alapján szívesen ajánlom ezeket a módszereket. A Google és a YouTube rengeteg leíró információt nyújt erről.
Kérdezzük meg magunktól, hogy mi az élettervünk. Ha felismerjük, hogy mi az, ami megbetegít, akkor felismerhetjük, hogy mi az, ami egészségesen tart minket. Nem esedékesek a korrekciók? Hol kezdjük el, ha a szenvedés nyomása kicsúszik a kezünkből? Mindenekelőtt abba kellene hagynunk, hogy részt vegyünk mindabban, amit mások - belső meggyőződésünkkel ellentétben - elvárnak tőlünk. Meg kellene tanulnunk barátságosan, de határozottan "nemet" mondani az ésszerűtlennek érzett dolgokra. Azokra a dolgokra is, amelyeket szükségtelenül magunkra erőltetünk. Az elfogadható értelemben vett "toleráns egoistákká" kell fejlődnünk. Lehetséges, hogy családunk, barátaink és ismerőseink, sőt felettesünk és szakmai kollégáink hosszabb távon vonzóbbnak találják majd az ilyen értékrendváltást, mint a jól beállított, engedelmes részvételt. Ha nem, akkor beszéljünk nekik a megváltozott hozzáállásunkról. Szeretem ezt a mondatot idézni: Ha változtatni akarunk, senki sem akadályozhatja meg. Ha felismerjük, hogy elvárásaink és igényeink kezelik a megelégedettségünket, akkor ezeket az elvárásokat meg tudjuk változtatni - ha akarjuk.
Mindannyian ki vagyunk téve a siker és a kudarc közötti állandó egyensúlyozásnak - senki sem mentesül ettől. Még akkor sem, ha ez ellentmondásosnak tűnik: Szükségünk van erre a kockázattal való játékra, mint a levegőre, amit belélegzünk. Kevésbé azért, mert izgalomfüggők vagyunk, hanem mert minden kockázat kézzelfogható lehetőségeket kínál.
Minél nehezebbek a kihívások, annál nagyobb elégedettséggel tölt el, ha legyőztük a félelmet és a bizonytalanságot. A büszkeség egy olyan teljesítményre, amit korábban nem mertünk megtenni, értékes nyereséget jelent a mentális egészségben. A jó prevenció nem csomagolja vattába az embereket és problémáikat, hanem arra ösztönzi őket, hogy "itt és most" éljenek.
Úgy tűnik, az egészségünk legjobb védelme az, ha megtanuljuk úgy kezelni a konfliktusokat és feszültségeket, hogy azok ne bénítsanak meg bennünket, hanem növekedjünk belőlük. Ebbe beletartozik, hogy valahol otthon érezzük magunkat, értelmet adjunk az életnek és személyes perspektívákat alakítsunk ki. Van önbizalmunk, ápoljuk a kapcsolatainkat és tudunk örömöt érezni. Merünk tenni valamit, és használjuk érzelmeink teljes skáláját. A harag és az irigység, a félelem és a szomorúság is hozzátartozik, de a szeretet, az együttérzés és az érzéki öröm is. Mindez része az emberi létnek.
Ne feledjük azt sem, hogy nem csak embertársaink okoznak nekünk stresszt. Mi magunk is okozhatunk stresszt másoknak nap mint nap anélkül, hogy észrevennénk. Ez a felismerés lehetővé teszi számunkra, hogy hozzáállásunkat önzőből empatikusra változtassuk. Így javítjuk saját egészségünket, és elősegíthetjük mások egészségét. Ez háromféleképpen jelenti a felelősségvállalást. Felelősséget a saját egészségünkért, felelősséget embertársaink egészségéért és felelősséget bolygónk életkörülményeiért, és ezáltal a jövő generációk életesélyeiért.
Az első cél - felelősség a saját egészségünkért - nyilvánvaló. Itt találjuk az egészséges életmódot célzó klasszikus témákat, mint például az egészséges táplálkozás, a szív- és érrendszeri betegségek megelőzése, az élénkítőszerek mértékletes használata. Megtanuljuk felismerni és megváltoztatni az egészségünket károsító életkörülményeket. Megtanuljuk érzékelni a test, az elme és a lélek közötti kölcsönhatást. Egészségünkkel kapcsolatos döntési kompetenciára teszünk szert.
Az egészségfejlesztés második célja keretében megértjük a mások egészségéért való felelősséget. Hogyan néz ki ez a gyakorlatban? Senki sem akarja veszélyeztetni vagy károsítani polgártársait meggondolatlan magatartással az utakon - ki ne tette volna ezt közülünk? Senki sem szeretné, ha az erősebbek ártanának a gyengébbeknek, ha túlterhelnék őket, ha fizikai vagy pszichikai nyomást gyakorolnának rájuk - mégis sok példát ismerünk arra, hogy ez megtörténik, és mi nem avatkozunk közbe.
Megdöbbenve és döbbenten reagálunk a védtelenek elleni erőszakról szóló jelentésekre, annak minden szörnyű változatában. De vajon küzdünk-e minden erőnkkel azért, hogy az ilyen dolgok ne ismétlődhessenek meg? A következő kérdést is fel kell tennünk magunknak: Segítünk-e embertársainknak megbirkózni életproblémáikkal, adunk-e nekik szociális támogatást? Van-e megértésünk az idősek, a fogyatékkal élők és a betegek iránt?
Hogyan bánunk a gyógyíthatatlan rákos betegekkel a környezetünkben? Támogatjuk és stabilizáljuk-e az ismeretségi körünkben élő szenvedélybeteg fiatalokat? Hozzájárulunk-e személyesen ahhoz, hogy kiszabadítsuk az embereket abból az ördögi körből, amely az öngyilkosságot az egyetlen kiútnak tünteti fel?
Ki tagadná, hogy mindezeknek a kérdéseknek köze van az egészséghez? Ki tagadná, hogy többet tehetünk és kell tennünk, minthogy csak a saját egészségünkről gondoskodunk?
Az egészségfejlesztés harmadik célja, hogy felelősséget vállaljunk a világ életkörülményeiért, és ezáltal a jövő generációk életesélyeiért. Ez a téma az elkövetkező években egyre inkább foglalkoztatni fog minket, akár akarjuk, akár nem. Az olyan "globális" kérdések esetében, mint a környezet- vagy a békepolitika vagy az igazságos világrend, tartózkodnunk kell az optimista szépítgetéstől, a csüggedéstől és a lemondástól. Támaszkodjunk a remény elvére anélkül, hogy elveszítenénk a kapcsolatot a valósággal. Bízzunk az aktív és türelmetlen reményben, amely minden lehetőséget megkeres, hogy a lehetőségek határain belül cselekedhessünk. Ez mindenekelőtt a felelősségünkben lévő ismert és kezelhető területre vonatkozik.
A Bielefeldi Egyetem tanulmánya szerint hazánkban a fiatalok 61 százaléka úgy látja, hogy jövőjét a környezetpusztítás fenyegeti. Ez a szám azt bizonyítja, hogy türelemmel és meggyőzéssel lehet változtatni a hozzáálláson és felkelteni az érdeklődést. De a helyes ismeretek és a jó szándék következményei önmagukban nem elegendőek. A tudás nem egyenlő a cselekvéssel, a cselekvés nem egyenlő a stabilizált viselkedésváltozással. Ezzel a kérdéssel foglalkoznunk kell, ha befolyásolni akarjuk saját és a körülöttünk élők egészségmagatartását.
Az elmúlt években világossá vált, hogy önmagában kevés értelme van egy konkrét - értelmes - megelőző üzenet ("a dohányzás öl") megfogalmazásának és ismert reklámhordozók segítségével történő népszerűsítésének. Ezzel az eljárással elhitethetjük magunkkal, hogy eleget tettünk. De keveset érünk el vele - legalábbis, ha csak ezt a módszert alkalmazzuk. A dolgok ennél összetettebbek.
A viselkedéskutatásból és saját tapasztalatainkból tudjuk, hogy az emberi viselkedés legerősebb motivációja nem racionális megfontolásokból, hanem érzelmi impulzusokból fakad. Ebből a felismerésből vonjuk le a következtetéseket.
Búcsút kell mondanunk annak az ezerszer kudarcot vallott kísérletnek, hogy pusztán tájékoztatással érjünk el stabilizált, megváltozott egészségmagatartást. Búcsút kell mondanunk attól a kísérlettől is, hogy csak a helytelen életmód sötét következményeinek leírásával próbáljunk valami pozitívumot elérni. Ehelyett inkább a beszélgetés és a csoportmunka lehetőségeire kellene koncentrálnunk. Meg kell próbálnunk meggyőzni személyiségünkkel, nyitottságunkkal és - ha van rá mód - saját pozitív egészségmagatartásunkkal. A csalódás és a kudarc az egészségfejlesztésben is elkerülhetetlen, ha tárgyként tekintünk partnerünkre, nem pedig egyenrangú, önrendelkező, érett partnerként, akinek ugyanannyit kell adnia nekünk, mint amennyit mi adunk neki.
Azok, akik hozzájárulnak a saját és a körülöttük élők egészségének előmozdításában végzett kiváló munkához, a csalódás és a lemondás állandó veszélyében élnek. Csökkenti a veszélyt, ha reális emberképet és elérhető célokat fogadunk el. Nézzünk tehát időről időre önkritikusan a vállunk fölé. Saját lelkesedésünk, saját teljesítményünk, saját egészségügyi sikereink arra csábíthatnak, hogy túlzásba vigyük tanácsot kereső partnereinket. Elérhető mérföldköveket és ezáltal személyre szabott segítséget kell nyújtanunk. Nem szabad, hogy egészségfejlesztési partnereinket saját, magasra tett céljaink és elvárásaink áldozataivá tegyük. Ha így teszünk, magunk hozunk áldozatot. Ez csalódást, lemondást és lemondást jelenthet. A valóság tudatosítása fontos védelmünkké válik.
Ma már vannak olyan emberek az orvostudományban és az egészségfejlesztésben, az oktatásban és a szociális ágazatban, a politikában és a médiában, akik megértik az idők jeleit, és partnerségben gondolkodnak és cselekszenek. A csapatmunka és a több ágazatot átfogó megközelítések fontosak az egészséggel kapcsolatos magatartásformák társadalmi és pszichológiai hátterének megvilágításához. Nem szabad elfelejtenünk, hogy milyen fontosnak tartjuk a konfliktusok kezelését, személyes és társadalmi szorongásainkat, a kirekesztéstől és a diszkriminációtól való félelmünket. Nem szabad alábecsülnünk a presztízs és a társak által gyakorolt nyomás egészségmagatartásunkra gyakorolt hatását. Figyeljünk oda a média és a reklámok hatalmára is.
Az egészségfejlesztés csak akkor hatékony, ha befolyásolja a viselkedést és a körülményeket, ha figyelembe veszi a társadalmi környezetet, és az egyénre és életkörülményeire szabja.
Azok, akik felismerték, hogy az egészségfejlesztés csapatmunkát jelent, azt is megértették, hogy egyetlen szakcsoport sem rendelkezik egyedül a "bölcsek kövével". Nyitottságra, véleménykülönbségre és toleranciára van szükségük a közös munka céljairól és tartalmáról folytatott vitában. És olyan felelősségre van szükségük az egészségért, amely mindenkit magában foglal. Ez tart minket egészségesen.