Most vagy soha (novella)
Brigitte Neumann
"Erwin, te is bepakoltad az úszónadrágot?"
"Erna, mint mindig, a kéket. És a napolajat, a fürdőlepedőt és a strandszandált is" - kiabálja Erwin Krüger a feleségének a hálószobából. Becsukja az új fekete bőröndöt, és az ágy széléről leteszi a fehér szőnyegre.
"Erwin, sietned kell. Mindjárt itt lesz a taxi" - hangzik Krüger asszony hangja a konyhából kilökődve.
Nem válaszol, és sóhajtva nézi magát a tükörben. "Erwin, ki vagy te?" - motyogja, és nézi a nyomokat, amelyeket majdnem hét évtizednyi élet hagyott az arcán, simogatja sima, borotvált, ráncos állát, és vizsgálgatja világosodó haját. Az őszülő fürtöket még mindig nem lehet megszelídíteni. "Ha tudnám - feleli tükörképe, homlokát ráncolva.
Frau Krüger belép a hálószobába.
Egy vászontáskát nyújt felé: "Útravalóul.
"Köszönöm. Erwin elfordul a tükör elől, és felkapja a táskát. Már tudja, mi van benne: egy kétszersült sajtos pumpernickel, egy vajas sonkás kenyér, egy alma, egy Capri napnarancs és két frissítő zsebkendő az útra. Minden, mint mindig, idén huszadszorra. A karácsonyfa alatt ismét ott volt a jegy a tíz napos mallorcai repülőútra. Minden évben ott találkozik két régi barátjával a tanulmányaiból. Napközben a tengerbe merülnek, este pedig a szálloda bárjában.
De idén semmi sem lesz olyan, mint mindig. "Erwin, mi bajod van?" - kérdezte magától a napi délutáni sétáján. Hiányzott belőle az utazás megszokott várakozása. "Ember, gondolj bele" - csiklandozta benne. "Minden úgy megy, ahogy szokott. Minden perc előre programozottnak tűnik. És még Mallorcán is tudod már, hogy mi mikor és hogyan fog történni. Ilyen az élet? Tik-tak, tik-tak, tik-tak, tik-tak..."? Megijedt és körülnézett. Regiszteres szürke égbolt, tiszta járdák, gondozott előkertek, semmi mozgás nem volt észrevehető, még a szél sem kavargott a fák és bokrok között. Minden mozdulatlannak tűnt. Csak az élet órája ketyegett benne.
Az öreg, sárga telefonfülke megakadt a tekintete. Évek óta beépítették a sarkon lévő utcaképbe. De ezen a napon megakadt rajta a tekintete, mert most az egyszer valaki gesztikulálva telefonált. Hogy a telefon egyáltalán még működött! Szótagokat tolt kifelé. "Csodálatos az időjárás... Pálmafák vannak itt, sőt, rengeteg"...
Pálmafák? Gyönyörű időjárás? Hol? Az ismeretlen telefonáló most szerzett magának alibit! Nem hallgatta tovább. Ez az: kitörni, egyszerűen kitörni a megszokott kerékvágásból, belekeveredni valami másba, elutazni valahová, olyasmit tenni, amit senki sem várt tőle. A takaros, ápolt, megbízható, időközben nyugdíjas hivatalnok. Úgy érezte magát, mint Erwin az iskolapadban. "Kockának" hívták. Gyakran gyűlölte erényes viselkedését - és mégsem volt bátorsága küzdeni ellene. Eddig a pillanatig egyszer sem csúszott ki a jó tanuló szerepéből.
"Erwin, most vagy soha" - emlékeztette magát.
Másnap egy ürüggyel elszólta magát a barátainak. Ez könnyebb volt, mint gondolta. Most már egyedül készült a berlini útra. A mi, gyermekkorának városa, amely egyszerre taszította és vonzotta, idegen lett és mégis ismerős maradt. Egy szót sem szólt a feleségének a terveiről, mert mindent meg akart tenni, mint amit az elvárna tőle.
A telefonfülke lett a titkos szövetségese. Onnan bérelt szobát egy kis szállodában a Prenzlauer Berg-en, felhívta egy régi barátját, örült a meghívásának, találkozót beszélt meg vele, és jegyet rendelt egy kabaréestre a Tüskebokorba. Ennyi elég volt a fix programhoz. A többi időben csak hagyta magát sodródni - és felfedezőútra indulni.
Erwin Krüger most az állomás felé tart. Kezében érzi a Mallorcára bepakolt új bőrönd súlyát, egész testében pedig a kitörő jó fiatalember izgalmas érzését. A jegypénztárnál egy pillanatig tétovázik. "Erwin, ne csipkedd magad" - biztatja magát, és határozott hangon követeli a berlini jegyet. Amikor felszállt az ICE-re, remélte, hogy ott is lesznek telefonfülkék. Szüksége van rájuk, hogy pálmafákról, strandokról és csodálatos fürdőidőjárásról tudósíthasson.