Restaurant Palmyra (novella)
Harald Renner
Wolfgang gyors léptekkel haladt át Bad Homburg télies fürdőkertjén. Most fázott, és vágyott a melegre, a gyertyafényre és a mediterrán gyógynövények és fűszerek illatára. A csizmájáról letaposta a latyakos hócsomókat, amikor a "Palmyra" étterem zöld lambériás bejárati ajtaja elé ért. A függöny résén keresztül halvány fény szűrődött ki. Tompa hangokat és edények csattogását hallotta.
"Jöjjön közelebb, barátom - köszöntötte Thomas, a háziúr, és becsukta maga mögött az ajtót. "Ma te vagy az egyetlen vendégünk. Sabine is nagyon várja magát."
"Így van" - értett vele egyet a felesége. "Vedd le a kabátodat, és helyezd magad kényelembe! Épp időben érkeztél. Egy kis öröm ma jól fog esni."
Esat jelent meg a konyhából, egy ezüsttálcán egyensúlyozva a finom illatú előételekkel. Felemelte a vállát. "Tudja, nem beszélek jól németül. Túl nehéz."
"Nem" - tiltakozott Wolfgang. "Minden alkalommal egyre jobban megy. Milyen jó újra látni téged!"
A fiatal szakács letette a tálcát az oldalasztalra, és az ételre mutatott. "Muhamara, egy borsos-diós paszta, és warak inab, töltött szőlőlevelek. Mindig így kezdtük az étkezést. Damaszkuszban, a háború előtt."
"Jó étvágyat!" - biztatta Sabine elfoglalt hangon. Ahelyett, hogy kés és villa után nyúlt volna, a zsebkendőjébe fújt. "Kérem, bocsásson meg!"
Wolfgang ránézett. "Nem kell bocsánatot kérned. Ennyire rosszul állnak a dolgok nálad?"
A házigazda átvette a beszélgetés irányítását. "Igen, rosszabb, mint rossz. Hat héttel ezelőtt még reménykedtünk a megoldásban, emlékszel? De most az adósságaink egyre csak nőnek. Az üzlet egyre nehezebb, még más éttermeknek is. A tulajdonos fel akarja újítani. Új bérleti szerződést ajánlott nekünk, de ezt vissza kellett utasítanunk. Túl drága nekünk. Feladjuk, az évfordulón vége lesz".
"Tudtam, hogy ez lesz. Itt akarsz maradni?"
"Szeretnénk - szólt közbe Sabine -, de már nem engedhetünk meg magunknak mindent Frankfurt környékén. Megnéztünk egy kétszobás lakást a Vogelsberg negyedben. Az talán jó lenne."
Esat megjelent egy palack mélyvörös Syrah-val a Bargylusból, bemutatta a címkét, és hagyta, hogy a házigazda megkóstolja. "Igen, ez jó!"
Amikor a szakács ismét eltűnt, Sabine felvette a fonalat. "Mi is kíváncsiak vagyunk, mi lesz Esatból. Négy évvel ezelőtt érkezett ide, teljesen egyedül. Régóta nem hallott az otthoni családjáról, nehéz lesz új munkát találnia."
A szír szakács most az asztalnál ült, és mind a négyen jó étvággyal fogyasztottak el minden új ételt. Amikor Esat kihozta a falafelt báránymártásban, majd a tengeri sügért szezámmagos és lime-os mártásban, és a válogatott finom desszertekkel és egy erős illatú mokkával fejezte be, a lelkesedése mindenkit megfertőzött. Észrevétlenül magyarázta az ételeket az anyanyelvén, és mindenki megértette, mit jelent.
Most már más témák uralták a beszélgetést. Az értékes bor segített fellazítani a nyelveket. Végül Wolfgang megkérdezte azt, ami az elmúlt években oly sokszor, minden találkozón a fejében égett.
"Mondd csak, Thomas, hogy van az egészséged?"
"Nagyon jól!" - válaszolta a házigazda.
Sabine megérintette az alkarját. "Hagyd csak, Wolfgang tudhatja, nem igaz? A férjem nincs jól. A baleset óta nehezen kap levegőt. Ez már öt éve tart. Hiányzik az egyik tüdeje. Ezért nem tud már a konyhán dolgozni, csak a kiszolgálásban és a számlázásban."
Wolfgang habozott. "Feltehetek még egy kérdést?"
"Csak rajta!" - biztatta a háziúr.
"A balesettel kapcsolatos dolog. Tudom, hogy nem szoktál róla beszélni. De már régóta foglalkoztat, hogy mi történt akkor. Közúti baleset volt? Mint barátod kérdezem, nem kíváncsiságból."
Hosszú hallgatás után Sabine előállt a teljes történettel.
"Nem közúti baleset volt, és sok újságban szerepelt. A férjem az én hősöm, bátor, kedves és idióta. Megmentette a fiú életét, és fizetett érte."
Ami akkor történt, az mostanra kiderült. Öt fiatalember támadása a frankfurti főpályaudvaron. Ok nélkül, a csupasz erőszak vágyából. A tizenhét éves fiú a földön, véres arccal. Az ugró bakanccsal a fiú fejére irányuló rúgások. Aztán Thomas közbe egy harsány sikoly. Aki nekirontott az elsőnek, akit elkapott, és a térdét a lába közé döfte. Aztán a többiek, akik rátámadtak Thomasra, újra és újra ütlegelték, amíg el nem vesztette az eszméletét. A támadók elmenekültek, amikor megszólalt az első rendőrségi sziréna. Egyik elkövetőt sem fogták el.
Wolfgang hagyta, hogy a szavak beléjük ivódjanak. Aztán tudni akarta, hogy a fiú vagy a családja megköszönte-e valaha is a megmentőnek.
"Megköszönték nekik, igen - válaszolta Sabine. "Írtak egy megható levelet, és javasoltak egy találkozót, de mi nem akartuk. A férjemet megkövült tőle. A mai napig nem akarja, hogy emlékeztessék a borzalmas tettre. Nem, nem ismerjük az embereket."
Wolfgang érezte, hogy most mindhárman egyedül akarnak maradni. Szívből jövő szavakkal köszönte meg nekik a csodálatos vacsorát. Búcsúzóul előhúzott egy levelet a kabátja belső zsebéből, és az ebédlőasztalra tette. "A feleségemtől jött. Üdvözletét küldi."
Fél órával később már rendet raktak az étteremben, elmosták az edényeket, poharakat és tányérokat. Sabine felfedezte a levelet, és feltépte a borítékot.
Ahogy elolvasta a néhány sort, a szavak elmosódtak fáradt szeme előtt, amely megtelt könnyel. A teste nyugalomra tért. Érezte, hogy a hosszú hónapok óta tartó feszültség és aggodalom feloldódik.
A levél rövid volt.
"A cégünk jól megy, és minden évben többet tudtunk félretenni neked. Tegnap beszéltünk a tulajdonosoddal, és mindent elintéztünk. Ne aggódj tovább, megtarthatod az éttermet. Sebastian fiunk alig várja, hogy találkozhasson azzal az emberrel, aki öt évvel ezelőtt megmentette az életét a frankfurti főpályaudvaron. Soha nem fogunk elfelejteni téged. Boldog karácsonyt mindenkinek!"