Betegek - a tárgytól az individuumig
Dr. med. Wilfried Schmidt
Immunrendszerünk a betegségekkel szembeni specifikus és nem specifikus védekező mechanizmusok minden aspektusával együtt a 21. században is sok helyen rejtély marad, minden tudományos fejlődés ellenére, amely minden megválaszolt kérdéssel újabb kérdéseket vet fel.
A jelenlegi orvosi ismeretek szerint az örökletes tulajdonságok legapróbb részlete sem magyarázza meg, hogy valaki miért betegszik meg, valaki más pedig miért nem hasonló életkörülmények között. A gyógyulások sem érthetőek, ha a meggyógyult személy gyógyíthatatlan betegségben, például rosszindulatú daganatban szenvedett.
Így a mindennapi életben az orvos ellentmondásosan tudja egyrészt nem mindentudó tudását, másrészt viszont találkozik olyan betegekkel, akik gyógyulást várnak tőle. Ezt hosszú távon még az orvostudomány egyre bővülő ismeretei sem tudják elnyomni.
A klinikai kép
A tudományos klinikai kép kialakításához négy szakaszt különböztethet meg, amelyek kölcsönhatásban vannak egymással:
Mi a betegség? A cél a tünetek jellegzetes mintázatának azonosítása, amely megkülönbözteti ezt a betegséget a többitől.
Melyek a lehetséges specifikus okok?
Mi a legvalószínűbb ok? Az eddig megfigyelt összefüggéseket vagy hipotéziseket tesztelik.
Milyen patogén mechanizmusok állnak az azonosított okok mögött?
Ez a betegségek "világképéhez" vezet, "hiányos modellekhez..., konstrukciókhoz a valódi természetes rendszerek megértéséhez" - magyarázza a gasztroenterológus prof. dr. med. Ottmar Leiß. Ezeket a részletes várostérképekhez hasonlítja, amelyek a legpontosabb tájékozódást nyújtják, de nem fedik le a környező területet.
"... Végül, de nem utolsósorban a tudás határainak felismerése a tényleges megismerés egyik döntő előfeltétele" - összegzi az orvos Prof. Dr. med. Dr. phil. Wolfgang Böcher. Őt is meggyőzte arról, hogy az egészség és betegség folyamataira vonatkozó ismereteknek csak részleges aspektusait rögzítheti az érvényes tudományos eszközökkel. A fejlődéssel a részleges szempontok egyre differenciáltabbá válnak, egyre több új felismeréssel bővülnek - és sok mindent, ami tegnap még igazság volt, ma már érvénytelennek nyilvánítanak az új ismeretek miatt. Az orvostudomány az elmúlt évszázadban hihetetlenül sokat tett a betegségek okainak feltárása és az orvosi terápiás koncepciók megismerése terén. Ennek alapja a tudományos ok-okozati gondolkodás nagyon sikeres alkalmazása az orvostudományban mint tudományban. De vajon elég-e ez ahhoz, hogy valóságunkat minden jelenséggel leírjuk?
A fiktív siker
A placebohatás azt mutatja, hogy az ember sokkal több, mint a mérhető részek összege. Amikor a betegek látszatgyógyszereket kapnak, azok gyakran ugyanolyan hatást fejtenek ki, mint "valódi" társaik, feltéve, hogy az orvos és a beteg semmit sem tud róluk. A betegségek kezelésében döntő szerepet játszanak olyan nem számítható befolyások, mint az orvos-beteg kapcsolat vagy a terápiához való hozzáállás. Ez azt jelenti, hogy az orvostudomány soha nem lehet egzakt tudomány, hanem mindig csak a módszertani ismeretszerzés valószínűségeivel dolgozik. Ez egyszerre lehetőség és dilemma.
A számok helyett...
Az orvostudomány, mint minden más tudomány, alá van vetve a céltudatos gondolkodásnak: az új ismereteket gazdasági sikerre kell váltania. A megállapításoknak mérhetőnek kell lenniük, statisztikai tesztekkel és meghatározott kritériumok szerint. A statisztikusok az egyénből átlagembert csináltak, egy leegyszerűsített számot, bizonyos jellemzőkkel.
Ez az a pont, ahol a betegek részéről egyre több kritika fogalmazódik meg. Arra panaszkodnak, hogy nem veszik őket figyelembe, nem veszi őket komolyan a panaszaikkal, csak "egy szám", akinek a diagnózist és a terápiát kiváltotta a számítógépből. Problémássá válik a beteg számára, ha betegnek érzi magát, de az orvos nem talál plauzibilis klinikai képet a tüneteinek magyarázatára. Ez az egészségi állapot és a leletek közötti ellentmondás mindennapi orvosi gyakorlat.
... modern babona
A megmagyarázhatatlant megengedni mindig is nehéz volt az embereknek. Ezért van szükség "alternatív" magyarázatokra. A középkorig a betegséget Isten büntetésének kifejeződésének tekintették. Mi, "felvilágosult és modern emberek" ma már csak mosolygunk, és inkább az amalgám okozta nehézfém-mérgezéssel magyarázzuk krónikus feszülő fejfájásainkat. Aztán a kézzelfogható ok nélküli krónikus gyomor-bélrendszeri panaszokat a bélgombák rejtélyes fertőzésére fogjuk.
Meghallgatjuk, hogy a bizonyítékok gyakran nem sikerülnek, és még az sem biztos, hogy a bélgombák okozzák a betegségeket. Kialakulnak a "divatdiagnózisok". Az "alternatív gyógyászat" homályos gyógyítási módszereit tisztításnak, lecsapolásnak és méregtelenítésnek nevezik. Elfáradunk a tudásunkban, és visszatérünk a babonákhoz egy modern "öltözékben"? Amikor az "alternatív orvoslás" így különbözteti meg magát az "ortodox orvoslástól", középkori érvelése ad absurdum vezeti.
Elhatárolni vagy megnyitni?
Gyakran valami más áll mögötte: az ember igénye az élet egyes összefüggéseinek mélyebb megértésére. Meg akarjuk érteni, miért alakul ki betegség, miért korlátozódik az élettartam, és megértést keresünk a kérdésekre. Arról van szó, hogy a tudományos ismereteken túlra tekintünk.
Ez a tudományos orvoslás nagy dilemmája és a szemléletével szembeni kritika gyökere. Amíg megragad a diagnózisnál, és terápiás következményei nem holisztikusak, addig saját ellenségképeit teremti meg. Ha nem felel meg a beteg gyógyulással kapcsolatos mélyebb elvárásainak, akkor értékes eredményeit nem fogják sem értékelni, sem megvalósítani. Akkor a modern babona mint "alternatív gyógyászat" boldog eredetet fog ünnepelni.
Minden olyan orvoslás, legyen az hagyományos vagy alternatív gyógyászat, amely egyoldalú és részigazságokat dogmatikussá tesz, azt kockáztatja, hogy nem engedi többé az építő kritikát. Ez csökkenti saját (egyoldalú) meglátásainak értékét.
A gyógyulás lehetséges
Episztemológiai szempontból ez az érzékelési szint megváltoztatásának és a dilemma megoldásának a felülete. Akkor, amikor orvosként nemcsak az orvosi ismeretekben keresem az okokat, hanem megnyitom magam a holisztikus egyéni szempontok felé is, elhagyom a vagy-vagy-gondolkodást, és a mélyebb megértés szintje felé fordulok. Itt szükségtelenek az elhatárolódások, hiszen fontos, hogy az alkotmányos jelenségeket együttesen nézzük. A komplementaritásról van szó, az egészség és a betegség, az élet és a halál közötti összefüggésekről.
Az átfogó anamnézis kiterjed a betegség életrajzára, a jelen tüneteire, a szociális környezetre és a családi diszpozícióra. Az orvoslás alapvető feladata most már az, hogy a beteggel együtt tárja fel a beteg egyéni testi és lelki helyzetét (konstitúcióját). Ez azt jelenti, hogy nem a gyakran "fehér ruhás félistenként" karikírozott orvos mindenhatósága és mindentudása határozza meg a terápiát, hanem a kezelés menetéről szóló kölcsönös megbeszélés és egyeztetés az orvos-beteg bizalmon alapuló interakció keretében.
Az orvostudomány tudományos eredményei fontos eszközzé válnak, de nem a terápia tartalmává. Szakmai és emberi kompetenciát egyaránt igényel az orvostól, hogy a megvalósítható lehetőségek gazdagságából az egyes beteg számára hasznosat találja ki.
Az, hogy megtörténik-e a gyógyulás, nem csak az orvos művészetén vagy a terapeuta, sem a beteg akaratán és képességén múlik. A mindennapi gyakorlat számtalan példával bizonyítja ezt. Ha azonban a betegnek lehetőséget adunk arra, hogy beavatkozzon a gyógyulás folyamatába, és komolyan vesszük a magyarázati mintáit és a betegségről alkotott elképzeléseit (legyenek azok bármilyen ellentmondásosak a feltételezett céllal), akkor sokkal nagyobb az esélye a gyógyulásra.