Paul újra álmodik (novella)
Brigitte Neumann
"Mára ennyi volt - mondta apa. "Ó, de kár..." - morogja Paul. Tovább akar játszani. Régebben addig nem hagyták abba, amíg a mama többször is hívta. De ő már elment. Azóta sok minden megváltozott, de még mindig szeretnek focizni.
"Gyere velem - hívja most apa, és int neki. Paul tétovázik. Apa kitárja a karját. Ott szalad hozzá. Apa elkapja. Paul a vállához bújik az arcával. Apának olyan jó illata van apától. Még szorosabban odabújik hozzá, és megszaglászza a nyakát. Senki másnak nincs olyan illata, mint apának. "Hová megyünk?" - kérdezi Paul. "Emlékszel, mit ígértem neked? Gondolj rá" - kérdezi tőle apa.
Paul emlékszik rá, lecsúszik apa karjáról, belebukik a fűbe, a piros sapkáját is magával rántva. Otthagyja a sapkáját, feláll, és a kert másik végébe siet. Ott van egy almafa. Anya ültette tavaly nyáron. Paul segíthet neki, hogy szétterítse a földet a gyökerek körül, és mezítláb tapossa. Apa utána jön a sapkával a kezében, visszateszi, és azt mondja: - Igen, Paul, ez az alma megérett. Szedheted." Felemeli. Paul leszedi az almát az ágról. "Megehetem?" - kérdezi. "Igen." Apa hangja kicsit remeg. Csak ennyit mond. Paul a kezében tartja az almát, beleszagol, végigsimít a sima héján, és beleharap. "Hmmm, ennek jó íze van." Elhúzza apa almáját. "Neked ízlik?" Együtt falják fel. Amikor már csak az alma csipegetése marad, Paul ragadós ujjaival kiönti a magokat. "Nézd, papa! Az almában öt mag van" - mondja. Ötig tud számolni.
Közben már majdnem besötétedett. Pál apa kezébe teszi a kezét, és bemennek a házba. Vacsora után a papa először a fürdőkádba, majd az ágyba fekteti Pált. Felolvas neki egy mesét. A szobaajtó résnyire nyitva marad, amikor kilép. Paul elalszik. Mielőtt elalszik, anyára gondol. Mert a párna ugyanolyan ölelgetős, mint ő. És a mennyezetnek olyan illata van, mint neki.
Anya soha többé nem jön vissza. Apa gyakran nagyon szomorú emiatt. Ilyenkor Paul felmászik az ölébe, és mindketten sírnak. Amikor Paul a múltkor lázas volt, eljött a nagyi. Nem akart ágyban maradni. Mert anya sokáig ágyban volt. Kórházba kellett mennie, és nem jött haza. Paul félt, hogy vele is így lesz. Nagymama vigasztalta őt: "Ne félj. Nem lesz semmi bajod. Újra tudsz majd focizni. De csak akkor, ha ágyban maradsz és sokat iszol". Most a nagyi elment. De biztos vagyok benne, hogy visszajön. Ezt ígérte. "Az ígéret az ígéret" - tudja Paul. Nagymama apa anyja. Az anyák mindig betartják az ígéreteiket.
Amikor legutóbb meglátogatta anyát a kórházban, megkérdezte: "Nemsokára újra játszol velem a kertben?" Mama hangja furcsán szólt. Nem értette a válaszát. "Kedves Pálom, ha meggyógyulok, újra játszom veled a kertben. De ezt nem ígérhetem meg neked" - suttogta, és a könnyek kicsordultak a szeméből. A papának és Pálnak is sírnia kellett. Paul elfelejtette a csigát, amit a zsebébe rejtett. Az almafa alatt találta, és oda akarta adni anyának. Szerette a csigákat, és mindig nevetett, amikor az állatok minden érintésnél fogták a tapintásukat, és elbújtak a házukban. De Mama annyira más volt, mint otthon. Boldog volt, amikor apa a karjába vette, és elmentek. Apának még mindig olyan szaga volt, mint Apának.
Apa hagyta, hogy lecsússzon a kocsin. Paul zsebe megrepedt. Egy nagy folt terült szét a nadrágján. A csiga! Össze volt törve. Paul megint sírt. "Hogy kerül ez az óriási csiga a zsebedbe?" Apa félig csodálkozva, félig dühösen kérdezte. Paul zokogás alatt dadogta a történetét. Aztán apa újra a karjába vette, és vigasztalta. "Biztos vagyok benne, hogy találsz majd egy újat" - mondta. "De kérlek, ne vidd vissza a kórházba. Megígéred?" "Ígérem!" Paul felsóhajtott.
Paul számára mindez már régen volt. Eleinte, amikor anya már nem volt itthon, mindig apával akart maradni. Még éjszaka is. Nem akart enni, inni vagy beszélgetni senkivel. De most már újra az ágyában alszik. Ma azt álmodja, hogy focizik az apjával, pedig kint már sötét van. Az almafa úgy világít, mint egy igazi stadion reflektorai.